8. éve tart a kapcsolatunk.
Több társkereső oldalon is próbált megismerni. Azt hitte hazugságon kap.
Amikor megszólított épp kórházban voltam. Tulajdonképpen senki sem érdekelt. Mielőbb fel akartam épülni. Féltem, hogy sokáig nyomhatom az ágyat, és újabb műtét vár rám.
El voltam keseredve. A születésnapomat is ott töltöttem.
Attila pedig írt. Csongorként jelentkezett. Kicsit úgy tűnt, azért hogy megtalálja a Tündéjét.
Izgalmas volt.
Hetek teltek el, míg találkoztunk. Nekem fel kellett épülnöm, hogy elmehessek hozzá, hiszen a házunkba nem hívhattam, nem akartam, hogy anya ismerje.Ő pedig a 2. emeleten lakott. Oda fel is kellett menni, ha lassan is.
Az első találkozásunk nagyon jól sikerült. Kedves, figyelmes volt, és úgy éreztem tetszünk egymásnak.
Azt kérte maradjon titokban a dolog. De találkoztunk az utcán is.
Akkor elfogadtam, hogy nem érünk egymáshoz mások előtt, és csak a viselkedésünk változik meg.
Aztán kérte, hogy aludjak ott. Gondoskodott, hogy együtt vacsorázzunk, reggelizzünk, de aztán ő ment az édesanyjához, azt ápolta nagy szeretettel. Jó is volt ez így, mert nekem is ezer dolgom volt.
Sajnos szinte sehová sem mehettünk, hiszen az ő munkája szabadnap nélküli volt.
Azért néha nagy nehezen sikerült kirobbantani. Eljött velem moziba. Nekem nem is igen tűnt fel, hogy egyáltalán nem tetszett neki. Zavarta a hangosság, a tömeg, egyáltalán nem tudta elengedni magát. Pedig utólag kiderült, hogy sok szép képet őrzött meg. Hát azt gondoltam, hogy majd megszokja.
Hát nem így lett. Nekem kellett elengednem, hogy hívjam magammal.
Ugyan így jártam a színházzal. Azaz rosszabb volt a helyzet, mert rossz előadást sikerült kifogni.
Aztán próbálkoztam kirándulásokkal. Eljött velem Gyöngyösre, az évfolyamtalálkozónkra. Nekem óriási élmény volt, hiszen a szállásunk a régi házunk mellett volt. Abszolút kényelmes, kellemes, tiszta hely.
Aztán voltunk Mezőkövesden, Hajdúszoboszlón, és 2 napot töltöttünk Hévizen.
Ezek a kirándulások igazán kellemesek voltak. Jól éreztük magunkat.
Közben meghalt az édesanyám. Attila mellettem állt. Nagyon sokat segített nekem. Azt hittem tényleg megtaláltam a másik felem.
Sajnos az édesanyja rosszabbul lett, és gyakorlatilag odaköltözött hozzá. Napról napra nehezebb lett az életünk. Nőtt a távolság, és egyre inkább úgy éreztem, csak egy használati tárgy vagyok.
A legnehezebb a 2022-es év volt. Attilát meg kellett operálni, kivették az egyik veséjét. Az édesanyját senki sem vállalta. Én lettem a valaki. Amíg Attila kórházban volt, elláttam Babi nénit. Aztán, amíg Attila meg nem erősödött (6 hét) én voltam a valaki.
Alig épült fel, Babi néni rosszabbul lett. Kórházba került, és bő hónap után meghalt.
Azt hittem, végre felszabadul, és velem is törődni fog, és boldogan élhetünk. Nem így történt.
Néhány napos béke után, jön a cívódás. Gyakorlatilag utálja a családom, a rokonaim. Úgy érzem, hogy csak szeretőnek kellek, de azt is csak korlátozottan.
Épp most telefonált, úgy volt, hogy jön, persze lemondta. Igazán nem értem mire ment el a napja. Igaz, délben együtt ebbédeltünk, aztán ment haza. Tettem el neki kaját is, hiszen holnap jön hozzám egy nő segíteni, és persze ő nem akar találkozni sem vele. Pedig hárman is kényelmesen ebédelhetnénk.
Szóval készítettem kaját, de neki másnapos kaja nem kell. Inkább nem eszik, és nem jön át, ha valaki itt van.
Hogy holnap átjön-e, ezt igazán nem tudom. Már nem is érdekel.
Megfogadtam, hogy többé nem is hívom. Fölösleges.
Egyszerűen még nem tudom elszakítani a köztünk lévő vékonyodó szálat. Félek a magánytól. Még nem tudok csak magamnak főzni, egyedül élni. Nagyon lassan szokom.
De már nem hiszem, hogy sokáig fog tartani.
