Egyszerűen megirigyeltem a Facebookon azokat, akiket kértek tegyenek fel régi képeket. Hát előkerestem ezeket, és feltettem.
A jobb alsó kép középiskolás koromból való. Egy boldog kirándulás alkalmával készült. Akkoriban is voltak gondjaim: kövérnek tartottam magam. Mindenáron meg akartam felelni a szüleimnek. Kitünő tanuló voltam, szinte soha sem jártam sehová sem, azaz udvarolt a későbbi férjem, akivel bizony sokat kirándultunk, együtt tanultunk, vagy egyszerűen csak együtt lógtunk.Leendő anyósom erősen rosszallta is a dolgot, és a szüleim is aggódtak.
Az egyetem felszabadulást hozott a számomra. Viszont az egyik évfolyamtársam mondatai örökre nyomot hagytak bennem: Te ne gyere velünk kirándulni, mert a fiúk szerint Te nem vagy elég szép.
Igaza volt, nem voltam, vagyok szép. Bár a képeket nézegetve voltak jó perceim, óráim. De ma már tudom, hogy a társas kapcsolatokban ez bizony semmit sem számít.
A baj az volt, hogy otthon nem tanultam meg a kapcsolatok szabályait. Kialakítani sem tudtam, és megtartani még kevésbé.
A szüleimnek nem volt baráti köre. Hozzánk a szűk rokonságon kívül senki sem jött. Velük pedig sokszor úgy érzem helytelenül viselkedtünk. Félretettük önmagunkat az ő érdekükben. Elfogadtuk, alapot adtunk arra, hogy lenézzenek, kevesebbnek tartsanak minket.
Nem is tudom hogy alakult ki a férjemmel a kapcsolatunk. Viszont ő volt, és úgy éreztem nincs is szükségem senki másra. Miatta tűrtem a szüleim ellenérzéseit, és ez éppen elég volt.
A következő kép a menyasszonyi ruhám. Lehet nem rossz, csak épp olyan, amilyen az édesanyámnak tetszett. Ahogy a fátyol is. Egyedül a hajam sikerült úgy, ahogyan én szerettem volna.
Ó akkor is kövérnek tartottam magam. Pedig emlékszem egyszer szoknyát vettünk a férjemmel. Különleges szabású, divatbemutatós szoknya volt. Neki épp ezért nem is igen tetszett. Meg is jegyezte: kövérít. Mire az eladónő felcsattant: Uram, akire ez a méretű szoknya jó, az nem kövér.
A bal felső kép is sok mindent elmond: Az esküvőmön készült. A kötény eredeti kalocsai, ahogy a főkötő is. Már nem tudom hány éves, de régi. A ruhám direkt sötétkék, nagyon szerettem, sokáig hordtam még utána. Jól állt.
No igen, az anyósom piros ruhát vett fel. Nagyon szeretett volna a középpontba lenni, ahogyan el is érte, hiszen vele szemben én labdába sem rúghattam. Nem akartam menyecske ruhát, főleg nem menyecske táncot (nem is volt) Hát a rövidital kínálást nem úsztam meg. 1 pohárból mindenkinek. Még jó, hogy a szesz fertőtlenít. Utáltam a dolgot, és ez végképp megmerevített.
Az utolsó kép 2002-ben készült egy Erdélyi kiránduláskor. Kár, hogy nem nézegettem többet ezeket a képeket.
120 kg voltam, Így persze alig tudtam mozogni, Hamar elfáradtam, és bizony keveset mosolyogtam. Azt hiszem okot adtam a férjemnek.
A házasságunk gondjai elől munkába menekültem. Akkoriban tényleg kövér voltam, és a lelkemet is vastag háj vette körül.
Elváltunk.
Egyszer már elmeséltem hogyan is történt.
Magamra maradtam.
Ó igen, voltak pasik körülöttem, de azt hiszem soha sem mellettem. Talán most Attila. Bár tudom komoly távolságot tartok, mert már nem akarok csalódni. Másrészt érzem, hogy ő is tart. Nem szeretne velem élni mindig mellettem lenni.
Most pedig nyakunkon a korona vírus.
Ki tudja ki éli túl. Szerintem Baby néni Attila anyukája, aki az idén 97 éves lesz.
