Nagytakarítok. Most a nappali van soron. Olyan dolgokat is megcsináltam, amit bizony már nagyon régen.
Kívülről, belülről kipucoltam a szekrényeket, kimostam szinte mindent, amit csak lehetett.
Be kell látnom, hogy lényegesen jobb lett a levegő.
Csak hát nagyon lassan haladok.
Nem tudok aludni. Azaz 8 óra körül már képtelen vagyok kipöckölni is a szememet. Cserében 3-1/2 4 körül már felébredek. Kicsit még szédülök, de hiába fekszem, képtelen vagyok visszaaludni.
Második napja, hát fel is kelek, és teszem a dolgom.
Örömöt okoz. Régen ilyen volt a lakásom. Tiszta, rendezett. Félévente rendeztem hasonló takarításokat, de mivel sűrűn tettem, így soha sem volt elhanyagolt.
Most csak nagyon apró takarításokat csináltam. Ó igen, szép rend volt, és úgy tűnt tisztaság is van, de ez csak a látszat. Most, hogy elhúztam a bútorokat, bizony vastagon porosak.
No és rendet raktam. Végre helyükre kerültek a dolgok.
Fel is címkéztem. Egyrészt, hogy az utódaim is tudják, mit hol találnak. A számítógépes jelszavamat is felírtam a naptáramba. Még egy levélre készülök, amiben őszintén meg akarom írni a gondolataimat. Lehet csak ide kéne irányítanom őket Hozzád, Kedves Blogom.
Másrészt erősen öregszem. Zsófi is figyelmeztetett, hogy rossz a rövidtávú memóriám. Lehet.
Attila is címkéz mindent. Tőle tanultam.
Attila még mindig tartja a távolságot. Minden nap hoz ebédet, meg mikor mit, de nem akarja, hogy átmenjek ebédelni, vagy ő jöjjön át hozzám. Nem fél, hanem félt. Megértette, hogy ez sajnos rám nézve súlyos lesz.
Azért most úgy érzem, kaptam az élettől egy lehetőséget, hogy rendberakjam a dolgaim, mielőtt meghalok.
Még van 2 helyiségem, no meg ebből is még legalább 1 napos. A könyvelésekkel sem vagyok készen. Naprakésszé akarom tenni, hogy bárki tudja folytatni.
No és bentről is kapom a feladatokat. Már egész kupac van az asztalomon.
A régi helyem, a szobámban a munkahelyi gép, és anyag. Itt a nappaliban az íróasztalom a saját dolgaim.
Szóval már 2 napja nem voltam kint.
Mondjuk létrázásból, hajlongásból, cipekedésből volt elég. Az első nap, amikor belefogtam, alig éltem. Már egész jól megy. Még a végén beleszokok.
Ez a nagy nagy csönd pedig elgondolkodtat. No meg sok mindent találok. Most a volt férjem ismerkedő levelezését. Akkoriban nyomtattam ki, mert elolvastam, mikor úgy éreztem meg is bocsájthatnék. Tudom elhanyagoltam magam. Pontosabban a gondjaink elől a munkába menekültem. Igen, segített, mert jó tanár voltam, és egész jól kerestem. Igaz nagyon sokat dolgoztam. Akkor is megdöbbentő, hogy egyetlen percig sem jutott eszébe, hogy rendezzük a sorainkat, inkább mást keresett.
Hogy voltam-e boldog?
Igen, sokszor. Zsófi tett fel képeket a gyerekkorukról. Az egyik különösen kedves emlék: Ha beteg volt, és sajnos ő elég sokszor az volt, vagy legalábbis az szeretett volna lenni, szóval odafeküdt a nappaliba a Tv elé, elvárta, hogy mellételepedjek, és filmet néztünk. Legtöbbször a Muzsika Hangját. Mai napig imádom ezt a filmet. Ezerszer láttam már. Valamelyik nap is erre dolgoztam. Jó volt.
De azt is szerettem, mikor beültem a fiam szobájába. Ő játszott, vagy tette a dolgát, én kötöttem, és zenét hallgattunk.
Magam módján a férjemet is szerettem. Akkor ábrándultam ki belőle, mikor inni kezdett, és állandóan figyelnem kellett rá, hogy megállítsam, visszafogjam. No és valahogy elhagyta magát. Eltávolodtunk, más irányba néztünk.
Nem bocsájtottam meg neki. Még mindig úgy érzem tönkretette az életem. Gyenge volt és önző.
De ma már olyan nagyon mindegy.
