Egy idős néni szállt fel a buszra. Alacsony kövérkés nénike. Szinte megörült a lelkem, mert bár tömve volt a busz, de az ajtó mellett volt egy hely. Úgy tűnt el is tudja foglalni, mielőtt meglódul a jármű.
De nem, ő másképp döntött.
A szemközti oldalon néhány ülést kiszedtek, hogy kerekesszékkel, vagy babakocsival le lehessen kényelmesen állni. Nagyon jó dolog, mert sok mozgásában korlátozott embernek is jó, hiszen meg tud támaszkodni.
Most két férfi és egy középkorú nő állt oda. A nő külön örült, hogy lerakhatja szemmel láthatóan nehéz csomagjait.
A néni őket célozta meg.
A két férfi hamar odébb állt. Bár nehezen ment, hiszen alig fértünk el.
A nő nehezen vette a lapot, talán a csomagjai miatt. De a néni nem tágított. Mit volt mit tenni, felszedte a csomagokat és arrébb állt. Ott persze már nem tudta letenni, tartogathatta körülményesen.
A néni viszont mindenkit kitúrt Megmutatta, hogy ott van egy lehajtható ülés is. Akár 2 ember is kényelmesen ülhetne rajta. De ő középre ült, mint egy trónusra, és rendkívül büszke volt magára.
Nekem az én kis öregeim jutottak eszembe. A nagyszüleim, és az édesanyám. Ők valószínűleg semmit sem tudtak a lehajtható ülésről, és elfogadták volna az ajtó melletti ülést, még akkor is, ha nehéz oda felülni. Vagy, amikor nem találtak helyet, erősen kapaszkodtak, és hálásak voltak, hogy jött a busz, nem kellett gyalogolni, vagy tovább várni.
Ha ilyen csöndes idős embert látok, bizony átadom a helyem akkor is, ha sajnos nem állok túl biztosan a lábamon.
