Mérhetetlenül fáj, amit Attila tegnap mondott.
El kell döntenem mit is akarok.
Azt hiszem a kényelem, a ragaszkodás a meglévőhöz, vagy a régi hiba, némi mazochizmus dönt.
A tények: Attila hordja a kaját, és én náluk ebédelek. Néha kiegészítgetem, főzök mellé, vagy sütök.
Időnként elmegyek, főleg a gyerekeimhez, itthonról. Olyankor szinte mindig történik valami baj Attilával. Olyan, mintha vonzaná.
Persze így nem tudok segíteni. Az, hogy indulás előtt, vagy hazaérve teszem, az már nem számít.
Ha itthon vagyok akkor is gyakorlatilag főleg telefonon beszélgetünk. Nekem ez sokszor jó is, hiszen soha sem unatkozom, találok magamnak elfoglaltságot.
De szörnyű űr gyűlik bennem, amiből ki akarok törni, hát elindulok. Csak itthon, vagy nagyon rövid távon, a gyerekekhez is rövid időre.
Képtelen vagyok bezárva élni.
Most kell, de ennek is vége lesz. Kinyílik a mozi, a színház. Néha jól esne egy kávézó teraszán élvezni a napfényt.
Igen, így is nőttem fel. A szüleimnek nem voltak barátai, csak a rokonokhoz mentünk. Igaz engem évente küldtek táborba, gyereküdülőbe. Ám ettől még nem lettek barátaim, társaságom.
Az elfoglaltságaim is, amiket szeretek eléggé zárkózottá tettek, tesznek.
Azért vágyok arra, hogy valaki átöleljen, kényeztessen. Fontos lenne pont az a közelség, ami talán másnak nem.
Szóval nem tudom hogyan tovább
