Néhány nap, és 60 éves leszek.

Tulajdonképpen szeretem a kerek évfordulókat. Ilyenkor elgondolkodom. Felidézem, ami mögöttem van, és arra gondolok, hogy egyre kevesebb vár rám.

Ó sokszor gyűlöltem az életet, és kívántam, hogy legyen vége már. Most talán először szeretnék még élni. Úgy érzem még dolgom van.

Az évek múlásával a dolgok átértékelődnek. 

Persze még ezer dologra van szükségem, de persze nem bújhatok ki a bőrömből: megtartom magamnak mit szeretnék. Azért is mert igényes, válogatós vagyok. Akármivel nem érem be. 

Szóval nem fontos, mit kapok. De az nagyon, hogy kitől kapok jó szót, szeretetet. 

Hát szóltam mindenkinek, aki fontos. 

A napján Attilával és az édesanyáinkkal ünnepelünk. A közvetlen kollégáimmal november 5-én. Még a nyugdíjasainkat is meghívtam.

A családom is készül, ezt érzem. Bárcsak úgy is lenne.

Mondjuk ebben a pici lakásban hogyan is férünk el, azt már igazán nem tudom.

Attilától már megkaptam az ajándékomat: egy szép kis ezüstgyűrűt. Igazán nagy örömöt okozott vele. Ahányszor ránézek, annyiszor örülök neki. Sokat próbáltam, ez rögtön illett a kezemre, egyszerű, de különleges. Olyan nekem való.

Persze nem hangzott el hozzá semmilyen kérés. Belegondoltam, hogy jobb is ez így. Lehet nem is vagyok rá felkészülve, lehet nehéz lenne igent mondani. Jó ez így nekünk. Őt teljesen leköti az édesanyja, nekem pedig ezer teendőm van, soha sem unatkozom.

Mi akkor találkozunk, mikor épp pihenésre van szükségünk. Olyankor elfelejtjük a gondjainkat néhány órára. 

No és megkapom az órát is. Addigra kereken 1 órával alhatok tovább ;)

Azt gondoltam, ritkítani fogok az ismerősökön, akiknek nem vagyok olyan fontos, hogy köszöntsön, törlöm az ismerősök közül. De már nem is érdekel. Már csak azok fontosak, akik köszöntenek, egyszerűen, mert én is szeretem őket. Azt hiszem erősíteni kell a kölcsönös kapcsolatokat. Egyszerűen építeni kell, a rombolás helyett.

Tegnap belegyalogoltam egy készülő fotóba. Későn vettem észre, hát bár siettem volna, megálltam, és felajánlottam, hogy kettőjükről készítek képet. Meglepődtek, és azt hiszem elfelejtették, hogy szidni akartak.

No és arra gondoltam, miért is rohanok mindig? Talán, ha több szeretetet, figyelmet adok, akkor rám is visszaszáll belőle. Szóval csupa önzésből még többet fogok mosolyogni, és segíteni ahol csak tudok. 

Talán akkor 10 év múlva egy anyóka mosolyog rám a tükörből, egy vénasszony helyett ;)