Gondolkodtam, milyen címet is adhatnék ennek a bejegyzésnek?
Attila már sokszor felvetette, hogy hagyjak nála bizonyos dolgokat, így lett tusfürdőm, samponom, pólóm. Most nagy lépésre szántam el magam. Vettem olyan kozmetikumokat, amit rendszeresen használok. Így már nála is el tudok készülni pont úgy, ahogyan itthon tenném.
Ma reggel ki is próbáltam, és működik. Tök jó lett a hajam, lehet jobb is, mint itthon.
Ó igen, még híja van a dolognak, mert sminkem még nincs.
Ó lehetne. Van mindenből annyi, hogy jutna oda is. Csak így szép csendesen ott is kialakul egy otthon.
Attila is észrevétlenül jobbat alszik mellettem, szeretné gyakorítani a találkozásainkat. Úgy döntöttem, bár észrevettem, de nem szólok semmit sem.
Igazából hálás vagyok, mert ha hétköznap megyek, akkor hajlandó a kedvemért korán kelni.
Vannak kialakult szokásaink: Ő szokott reggelit készíteni, az enyém az ágyazás. Ma kivételesen sikerült elmosogatnom. Tudom, biztosan talál benne kivetnivalót, de az is lehet elfogadja így, ahogyan van. Talán máskor is szabad lesz.
Végre egy pasi az életemben, aki adni szeretne nekem, és nem elvenni. Ilyen szempontból még nehéz is, mert semmit sem akar elfogadni. Igen, én is nehéz eset vagyok, mert adni sokkal jobban szeretek. Hát sokszor van feladva a lecke, mert nagyon nehéz elfogadni.
Szóval most úgy érzem, megint közelebb kerültünk egymáshoz. Be kell látnom, hogy jól esik, hogy jó így nekem.
Lehet mostanra megszabadultam, megszabadulok a fájdalom kilóimtól.
Húú ezt most nagyon félve mondtam ki. Ilyenkor jön a hullámvölgy. Vagy most mégsem?
