Tegnap kaptam segítséget, így úrrá lettem a rendetlenségen. Gyönyörű a rend, és látható a tisztaság.
Mégsem vagyok boldog.
Ezennel végképp hazaköltöztem.
Lezárult a kitörési kísérletem, kudarcot vallottam.
Lehet magamat kódolom így, mert el sem tudom képzelni, hogy sikeres is lehetek.
Másrészt pakolás közben óhatatlanul is szembesültem vele, hogy anya rendszeresen feljár az emeletre és rendezkedik.
Egyrészt sért, hogy nem hagy nekem semmilyen privát-szférát, a gondolataimon is uralkodni szeretne.
Másrészt sokszor kidobatna olyan dolgaimat, aminél ócskábbat dugdos a sajátjaiból most épp az ágyneműtartómba.
Szóval nem egyszerű itthon az élet.
Elegem van a csatározásokból, gyűlölök harcolni.
De vagy vesztesként kullogok, lemondva mindenről, vagy újra és újra megpróbálok nemet mondani, vitatkozni.
Így is minden nap hallgatom, hogy milyen nehéz az élet, és mennyire terhes már neki, és én semmit sem veszek át.
Egyre többet emlegeti, hogy szülői igazolást kéne adnia, hogy itthon maradjak. De miért is? Hiszen nem tudok úgy hozzányúlni sem semmihez sem, hogy az megfeleljen.
Mindent odakészít, megcsinál helyettem. De ezzel az életet is élni szeretné helyettem.
Ó igen, most, hogy leírtam, kiírtam most jobb. Már jön a bűntudat, hogy panaszkodom, pedig jó, hogy még bírja magát, hogy megcsinálja, hogy van.
No meg várom Zsófiékat. Jön Beni. Remélem a szívem megtelik szeretettel.
