Fáradt vagyok. Ez kipihenhetetlen, mert a lelkem nehéz.
Képtelen vagyok rendet tenni, pakolászni. Mintha még nem fogadtam volna el, hogy hazaköltöztem.
Bóklászok hát csodavárva a neten. Pontosabban nem is várok semmit sem, egyszerűen csak jól esik, vagy így szoktam meg.
Szóval a barátnőm 2 képet tett fel. Lassan 1 éve küzd a rákkal. Bizony a helyében már rég feladtam volna. Ő pedig mosolyogva néz vissza a képről. Igaz a másikon ott áll mellette a férje is, aki valóban társa, nem csak a fénykép kedvéért mosolyog rá.
Jó látni őket.
Viszont felháborítanak a megjegyzések: szebb vagy, mint valaha.
Gyöngyi valóban szép volt, törékeny, hosszú hajú. Most inkább sovány, és bár jól áll neki a rövid haj, mégis eléggé meggyötört. Sokat öregedett.
Igen, újra van formája, már nem óriási a hasa, és talán nyerésre áll. De látszik rajta, hogy még harcolnia kell, még nincs vége. Szóval remélem még sokkal sokkal szebb is lesz.
Írt az unokatestvérem. Eljönnek meglátogatni.
Ő apa testvérének a lánya. Távolabb áll tőlem. Valahogy nem engedték, hogy közel kerüljünk egymáshoz, aztán egyszerűen így alakult, hogy nagyon ritkán találkozunk.
Szeretem őket, és azt hiszem ez kölcsönös.
Az első emlékem, ami eszembe jut: egyszer nem tudom miért ott volt nálunk. És ott volt másik 2 unokatestvérem is, akik jóval több időt töltöttek velünk. Talán Debrecenből mentem épp haza. Apró kis kitűzőt vettem a lányoknak, szerencsére magamnak is. Így, gyorsan neki is adtam a magamnak szántat. Erzsikét mindennel elhalmozták. Ha ajándékot kapott az árcédula érdekelte először. De akkor ott csoda történt. A 3 kislány kitörő lelkesedéssel fogadta az apró mütyürt, és engem is. Senkit sem érdekelt az ár. Akkor először láttam őszintén örülni.
Évek múlva esküvőre hívtak minket. Sátoros lagzi készült. Mondták semmi dolgom. De láttam, hogy nem haladnak a dolgok, hát beálltam mosogatni, segíteni.
Egyszer vendégségbe hívtak. Épp a Balatonra készültünk, hát elfogadtuk a meghívást, és 1 nappal korábban indultunk el. Nem voltak otthon, elutaztak. Az anyósa, bár nagy háza volt, mi pedig egy kicsi gyerekkel ácsorogtunk a küszöbön gond nélkül elküldött minket. Ezután évekig eszembe se jutott találkozni velük.
Közben sok minden történt. Azt hitték nem lehet gyerekük, így örökbe fogadtak egy kisfiút. Vele nagy boldogság érkezett a családba. Néhány év múlva mégis született saját gyerekük.
Mi elváltunk. Petiéknek akkoriban még nem volt kocsijuk, így kérték, hogy hozzam haza őket Héviz környékéről. Ó féltem ám. Reggel nem mertem indulni, túl nagy lett volna a táv, hát bejelentkeztem Erzsikéékhez. Még soha életemben nem fogadtak olyan nagy szeretettel, mint akkor ők engem. 1 teljes napot töltöttem náluk, és reggel kipihenten mentem Petiékért.
Most egyfolytában azon gondolkodom: ők jártak-e már nálunk?
Remélem most fognak.
