Ma a temetőben voltunk anyával. Igazi szép őszi időben tehettük. Szebbet nem is kívánhattunk volna.
Először mindig nagymama sírjához megyünk. Üdítő. A kertjének kedvenc rózsabokra még alig hullatta el az utolsó virágait a sírja közepén. A fejfáról még nekem is eszembe jut, ahogy nagymama tervezgette.
Látszik rajta, hogy a még élő gyerekei nem csak ilyenkor látogatják meg őt, a szívükben él.
Aztán az apám sírjához mentünk.
Váratlanul, viszonylag fiatalon halt meg, természetesnek tűnt, hogy oda temessék a kereszt alá a hitetlent, mert azt a nagynénje állítatta, akinek a sírját odaadóan gondozta. Minden évben ott van a mise, és komoly gond, hogy időben meglegyen a díszítés, hogy rendbe legyen.
Apa sírját az én kedvemért mahóniával ültettük be. Ez a növény gyönyörű zöld szőnyeget alkot. Csak néhány selyemkrizantént szoktam beletűzni, hogy az ilyenkor már érkező fagyok ne barnítsák meg.
Amikor gyerek voltam, apa gondoskodott a sírról, aztán halottak napjának estéjén kisétáltunk a sírhoz, gyertyát gyújtottunk, és valahogy melegebb lett. Sokszor nem szívesen indultam, főleg, ha hideg volt az este, aztán mindig jól esett a séta.
Mióta apa meghalt az én dolgom a díszítés. Persze szoktam a kereszthez is rakni csokrot, eligazgatni mások virágait.
Onnan csak én mentem el az orosz katonák sírjához. Azt hiszem mindig is renitens voltam. Úgy gondolom ezek az emberek igazán semmit sem tehettek a háborúról. Egyszerű emberek lehettek, és messze a családjuktól kell feküdniük. Ha gonoszok voltak, azért is megfizettek.
Amíg ápoltták a sírjukat, nem szívesen mentem oda.
Aztán mikor tüntetően egyetlen gyertyácska se jutott nekik, akkor elkezdtem vinni. Örömmel látom, hogy már nem vagyok egyedül. Talán soha sem voltam, mások is az embert látták, aki meghalt.
Onnan a másik temetőbe mentünk. Az apósom sírját is fel szoktam keresni. Nem szívesen, mert az anyósom saját sírjának tekinti, és talán magát is, vagy csak magát siratja, amikor nagy ritkán odamegy. A valósághoz hozzá tartozik, hogy a férje miatta lett öngyilkos, és talán egyetlen napig sem gyászolta. Azért néha felemlegette, hogy az a férfi szerette őt igazán.
A sétánk az "abasáriak" sírjánál ért véget. Így emlegettük az apósom szüleit. Nagyon szerettem őket, és ők is engem. Egymást is. Nagyapa a nagymama halálába halt bele. Nem bírt nélküle élni.
Szégyen, hogy gondozatlan a sírjuk. Bizony abban egyetlen tő virág sem nyílt a nyáron. A fejfájukról régen lekopott még a nevük is. A házacskájuk árából lett a férjem öccsének lakása.
Sokáig az első felesége gondozta is a sírt. Nem vitte túlzásba, de volt rajta virág. Aztán, hogy elváltak Manyi megsokalta, úgy érezte ez már nem az ő feladata. Igaza is van.
Az új asszonyok, anyósom meg fütyül rá. A pénz már rég elfogyott, talán az emlékük is a lelkükben. Igen, most a volt férjem azt mondaná, ő Szegeden él, mossa kezeit, nem tud Gyöngyösön gondozni egy sírt.
Hát lehet igaza is van.
Hát én sem gyomláltam, kapáltam, csak kitettem a virágaimat, meggyújtottam a mécseseimet. Talán megbocsátják nekem.
