Már megint ez a mérhetetlen türelmetlenség. Annyi dolgom lenne, semmihez sincs türelmem. Pedig gyönyörűen süt a nap. Nem szeretem magam ilyennek.
Anya is szöszmötöl lenn, hallom. Bosszantja, hogy feljöttem, hogy nem állok neki nem is tudom minek, mert hát úgy se lenne semmi sem jó úgy, ahogyan szeretném, vagy ahogyan csinálnám.
Ráadásul beszélgettünk és elmondta úgy érzi feladta az életét, önmagát értem, értünk. Igaz, mert összeköltöztünk. De hogy én mi adtam, adok fel nap mint nap, arról soha senki sem beszél.
No kipanaszkodtam magam. Jó, hogy legalább a blogomban megírhatom. Legalább blogom van. Milyen jó is, nem beszél vissza, nem mond ellent. Nem figyelmeztet a hibáimra. Igaz nem is kedveskedik, csak hallgat nagyokat.
