Beteg vagyok.
Torokfájással kezdődött. Most tele van váladékkal a torkom. Érdekes, hogy az orrom folyása lehetne akár rosszabb is. Még a köhögés is kimaradt, bár az a végét szokta jelezni. Igazából attól rettegek, mert akkor fulladok.
Pedig ma már szabad vagyok. A csoport levizsgázott, a dolgozatok kijavítva.
Egészen jól sikerültek. Persze lehetett volna jobb is, hiszen egyes dolgokat pont az utolsó órán ismételtünk. De belátom az nehéz.
Tudom, hogy jó könyvelők lesznek. Elfogadták a gondolkodásom.
Az egyikük még a tanfolyam alatt mondta: nagyon nehéz velem dolgozni, felvenni a tempóm, a ritmust, de megéri.
Hát így is lett.
Kölcsönösen büszkék vagyunk egymásra.
Attilám számolja a napokat. Eszeveszett módon távolodunk. Hol vannak már a meghitt kávézásaink? Az együtt töltött órák? Meddig lehet ezt bírni? Egyáltalán ez az idős ember a végén még ember lesz?
A fiammal minden kapcsolatom megszakadt. Mérhetetlenül fáj. Kimondhatatlanul hiányzik.
