Gyűlölöm az esőt. Mondjuk azt szoktam ilyenkor mondani, akkor kell menni, csinálni, mikor jól esik.
Ma is ezzel a mondattal indultam. Sajnos a szél csavargatta az ernyőm, ami aztán egy reccsenéssel valahogy meg is adta magát. A kabátom átázott. Éreztem a derekamon is az egyre vizesedő anyagot. A cipőm bírta legtovább, de hamarosan a harisnyám jelezte, hogy már elég a felszívott nedvességből.
Orvoshoz kellett mennem. Ó semmi extra, csak fogyóban vannak a gyógyszereim, meg ha már rászántam magam, megkértem az influenza elleni védőoltást. Még a mérlegre is ráálltam.
Sajnos az egyik gyógyszerem tartós hiánycikk. Néhány hónapra valót Peti szerzett be nekem, de most nem kérhetem, nem kérem tőle, így félős, hogy az kimarad, elmarad. Fáj, hogy nem beszélhetem meg vele, hogy megszűnt a kommunikáció
Aztán ismét eláztam.
A buszon döbbentem rá, hogy jön a harmadik, hiszen le van zárva a munkahelyem melletti utca, így jó messze állna meg a busz. Tetszik, vagy sem sétálni kell az esőben.
Még jó, hogy elég magas hőmérséklet mellett történt mindez, így talán megúszom megfázás nélkül.
No és ki kellett hagynom a kedvenc kroaszanomat is, hiszen pénteken vérvétel, addig le kell szorítani a cukrom. Ja, hogy előbb mérni kellene? Lehet.
Szóval a lelkem is elázott.
Nyűgösen, fáradtan érkeztem a munkahelyemre. Örültem a csöndes napnak. Már régen volt ilyen.
Délután még a nap is kisütött. Mintha csak azt mondta volna: elég a kesergésből. A cipőm ugyan még vizes volt, de a kabátom már megszáradt.
Igaz, hamarosan ismét esett, de már védett az esernyő.
Most is esik. Hallom a kopogását az ablakon.
De már készen van a holnapi ebéd. Beszélgettem az unokámmal. Beni egy igazi szeretetbomba. szóval most azt kopogják az esőcseppek, hogy milyen jó is nekem, mert szép száraz otthonom van, van aki szeret, akinek szüksége van rám :)
