Attiláéknál ebédeltünk. Húslevest főztem, sült húst franciasalátával. Tegnap sütöttem diós kalácsot. Finom volt.
Aztán egyszercsak rám tört a nyugtalanság, és eljöttem.
Megláttam ezt a csodaszép formájú fát, és rádöbbentem én is ilyen vagyok.
Kopár ebben a gyönyörű tavaszban. Mellette minden hajt, zöldell. Ő még vár valamire, még szomorkodik. Remélhetőleg feléled, mert kár lenne érte.
Ó igen, annyi kedvességet kapok mostanában, lehet jó dolgom is van. Mégis csak bandukolok, és nem tudom élvezni amim van.
Attilával is erről beszélgettünk: Belecsöppentünk egy helyzetbe, ami szuper, csak úgy érzem anyának kellett meghalnia azért, hogy legyen lakásom, hogy gyakorlatilag együtt éljünk.
Ezt igazán nem akartam.
Persze, tudom élnem kell, még dolgom van.
Kint énekelnek a madarak, ömlik be a nyárias meleg. Rend van, nyugalom. Holnap megyek az unokámhoz.
Remélem az a fa is ki fog hajtani, mert olyan szép formája van, kár lenne érte.
