Jót akar.
Megterít, odakészít mindent, ami csak elérhető a hűtőben. Leülök, elkezdek enni, aztán mint egy ragadozó lecsap, persze mindig arra, amit éppen eszek, vagy enni készülök. Gebeszkedik, alig éri el, de akár közénk is tehette volna, akkor simán elérné, és nem is zavarna. Igaz, abban semmi érdekes sincs.
Takarít bőszen, hiszen itthon vagyok. Persze meg van sértve, mert nem megyek, és nem veszem át. Mert szerinte azért jöttem haza, hogy pakoljak, takarítsak. Vagy legalább menjek le a boltba.
Reggelenként, de bizony máskor is figyel az ablakból. Szeretné látni merre megyek. Sajnos nem teheti, nem látszik az út. Mégis erőlteti, hogy miért is nem lát engem. Biztosan nem is arra megyek. Vagy láthatatlanná válok olyankor.
Ma jött hozzánk egy kedves ismerős. Vállal apróbb munkákat, és megkértem rá, hogy segítsen nekem. Valójában nem is nekem, anyának.
Úgy tett, mintha semmi köze se lenne hozzá. No meg panaszkodik, hogy ez egy egyszemélyes lakás. Mi zavarjuk egymást. Oké, de akkor én hová is legyek?
Reggel van, hogy elalszik, vagy a konyhában kezdi a napot, és késve ér a fürdőbe. Ó igen, akkor nekem már nincs időm várni. Hát nem szívesen, de megengedi, hogy fürödjek. Áldom az eget, hogy ez a kevésbé átlátszó zuhanykabint választottam. Legalább ott bent egyedül lehetek, mert a csöpp fürdőszobába már nem.
No és a helyzet napról napra romlik. Mi lesz itt? Még a végén mehetek albérletet keresni.
