Csütörtökön továbbképzésre mentem. A kolléganőm adta az ötletet: menjünk el szerda délután, és legyünk nagymamák kicsit.
Beni annyira várt, hogy már hinni sem tudta, hogy megyek. Mikor csöngettem, akkor ugyan hallottam, hogy lelkesedik, rohant a kapuhoz. De igazán akkor lett igazán boldog, mikor meglátott, hogy valóban én megyek felfelé a lépcsőn.
Szinte egyszerre szeretett volna mindent elmondani, aztán boldogan telepedett az ölembe, és egyszerre szeretett volna minden mesét hallani.
Végül mindenre jutott idő. Sajnos nem akart mellettem aludni, aminek az lett az előnye, hogy tudtam pihenni.
Másnap kicsit később indulhattam. Még jutott idő a készülésen kívül Benire is.
Már egyre nehezebb tisztába tenni. Ó igen, szólhatna már, csak ragaszkodik a pelushoz, meg ahhoz, hogy őt tisztába tegyék. Nehezen érti meg, hogy azalatt lehetne játszani, mesélni, vagy ki tudja még mi mindent csinálni.
Összességében egy igazi szeretetbombát kaptam. Remélem ő is érzékelte, hogy én is adtam neki.
Még bő 2 hét, és megint megyek.
