Mostanában elég sokat buszozok. Szinte mindegy melyikre ülök, néhány kivétellel mind a közelben áll meg.
Persze reggel sokan vagyunk, és a forgalomirányítás előszeretettel küldi a kicsi buszokat a csuklósok helyett. A sofőrök is álmosak, nyűgösek. Hiába köszön nekik az ember. Bár most igazságtalan vagyok, mert már többször előfordult, hogy megvárt, mert látta sietek, és talán menni szeretnék.
Persze általában a fiatalok, férfiak ülnek. Ó mondhatnánk a férfiak igazán szűk réteget képviselnek. Ha megnéznénk az utazók arányát egészen biztosan kicsi %-ban lennének a munkaképes korú férfiak. Mintha ők közel laknának a munkahelyükhöz, és gyalog, esetleg biciklivel, kocsival közlekednének.
Az idősebb embereknek a legritkább esetben adják át a kényelmüket. Van olyan életerős fiatal lány is, akinek látszik az arcán a sértődöttség, mert állnia kell.
A legérdekesebb a kisgyerekes anyák csoportja. Sokan a gyereküket igyekszenek leültetni akkor is, amikor már az bizony képes lenne kapaszkodni. Sokszor melléjük rakják a csomagokat is, hiszen annak jobban kell a kényelem, mint egy egy idős embernek, akin látszik alig áll a lábán, már a felszállás is gondot jelentett, és retteg attól, hogy időben eléri-e az ajtót a leszálláshoz.
Azért előfordul, hogy leülnek a 1,5 személyes helyekre a gyerekük mellé. Szerintem ezeket a helyeket kifejezetten gyerekkel utazóknak találták ki, vagy szerelmes pároknak. No azok valahogy máskor, vagy máshogy közlekednek.
Szóval anyuka letelepszik, aztán amint ürül hely, át is ül, mintha fájna a gyereke közelsége. Ha lehet távolabbi ülést választ, nehogy a gyerek csacsogása megzavarja reggeli gondolatait.
Aztán zökken jó nagyokat a busz. Mintha kockás benzinnel látnák el őket. Vagy a fék nem megfelelő. Az utasok általában jó összerázódnak már két megálló között is.
Ó semmi baj, már gyalog is haza tudok jönni.
