Tegnapra virradó éjjel majdnem meghaltam.
Már napok óta küzdök egy mérhetetlen kimerültséggel.Nem feküdtem ki a vírust, pedig kellett volna. Itt volt Beni és persze megpróbáltam helyt állni, mint nagymama, és mint dolgozó nő. No igen, ez utóbbi valahogy most nehezen megy. Úgy érzem túl nagyok az elvárások, én meg kevés vagyok.
Szóval a lelkem is elfáradt.
Este üldögéltem a gép előtt, Benivel beszélgettem, de már húzott volna az ágy, ugyanakkor még ezer teendő várt. Egy erős fájdalom hasított a lábfejembe. Tudom, mondták, nincs összefüggés, de bizony nekem így kezdődött.
Bekentem flexagillal, be is fásliztam, de valahogy szinte terjedt a fájdalom. Erős szorító érzés lett úrrá a mellkasomon, és megjelent egy új, furcsa, eddig soha sem érzett fájdalom. A hónaljamból sugárzott a könyökömig. A jobb oldalon erősebben, de a bal oldalon is érezhető lett. Képtelen voltam tőle aludni. Felébredtem ültem az ágy szélén, ittam egy magnézium pezsgőtablettát, de a helyzet nem javult. Megint elnyomott az álom, de az is zaklatott, idegességet hozott, és alig egy órát ha tartott.
fél 3 körül már nem bírtam tovább. felfogtam, hogy valószínűleg a szívem rendetlenkedik, és bizony ezen házilag nem segíthetek, segítséget kell kérnem, és nem várhatok tovább.
Felébresztettem anyát, aztán hívtam a segélyhívót.
A mentőkhöz kapcsoltak, onnan pedig az orvos ügyeletre. Az valahogy nem vett komolyan. Talán mert még nem haltam meg, talán mert megőriztem az önuralmamat, higgadtságomat. Mondta várjam meg a háziorvos rendelését, és beszéljem meg vele.
Letettem a telefont, és tehetetlenül néztem magam elé. Tudtam veszélyben vagyok, és éreztem a tehetetlenségemet. Már rég megbántam, hogy felébresztettem anyát.
Ekkor csörgött a telefon. A mentős diszpécser hívott vissza. Végighallgatta a beszélgetésünket az ügyeletes orvossal, és felajánlotta, ha elfogadom kiküld egy mentőt.
Ritkán örültem még ennyire bárki emberségének.
Vettem hálóinget, fogat mostam, persze jól esett volna zuhanyozni is, de kevésnek tűnt az erőm. Ahogy a pakoláshoz is.
Jöttek a mentősök. 3 fiatal ember. 2 ápoló, és 1 orvos. Megmérték a vérnyomásom, a cukrom, az ujjamra is húztak valami mérőt. persze csináltak EKG-t.
Csak ezután szólaltak meg: Nincs sem tüdőembóliám, sem infarktusom. De 240/120 a vérnyomásom, 10 fölötti a cukrom.
Kaptam elrágcsálni való tablettát, aztán még. De szép csendesen elindult lefelé a vérnyomás, oldódott a fájdalom, csökkent a nyomás.
Már tudtam, hogy túlélem. Nem vittek kórházba, de a lelkemre kötötték, hogy menjek a háziorvoshoz, és beszéljem meg vele.
Elaludtam. Nem tudtam bemenni a munkahelyemre.
Délután az orvos letolt. Szerinte rosszul szedtem a gyógyszereket, igaz ez nem indokolja a magasra szökő értékeket, a hirtelen jött rosszullétet, de áthárította a felelősséget, amit tőlem szokatlan módon most nem vettem magamra. Mondtam is: mondja meg mit és hogyan tegyek, és azt fogom tenni.
Korábban ezerszer mondtam, gondoltam, hogy nem félek a haláltól. Örülnék is, ha vége lehetne ennek a küzdelmes életnek.
Most mégis egészen másképp éreztem. Még dolgom van.
Még szeretném látni Benit felnőni. Lehet Attilát is komolyabban kéne vennem. Mindegy az ok, de adni szeretne nekem és nem elvenni. Szükségem van rá.
Végül is nem mások miatt, magamért szeretnék még élni. Élvezni a napfényt, a virágokat a kertben, az éneklő madarakat.
