Lehet, hogy mégis vannak csodák:) Lehet mégis elkezdődik az a jó sorozat:)
De most várok. Ó csak pár percet, mert még korai indulni.
Olvastam egy ismerős bejegyzését: először megy a "kicsi" fia táborba.
Persze, hogy az én fiam jutott az eszembe. Meg a tábor. Erdélybe ment. Én erőszakoltam ki, hogy menjen, mert hiszek benne, hogy Erdélybe minden magyar embernek el kell mennie.
Este volt a hazaérkezés, vártam a busznál. Érdekes a férjem már akkoriban is szívesen kivonta magát a komolyabb dolgokból, de akkor ez még nem jelentett nekem problémát.
Szóval vártam, és jöttek a szülők, akik beszéltek hét közben a csemetéjükkel telefonon. Peti nem hívott, és mi sem hívtuk őt. Talán akkoriban még mobilja sem volt.
Egyik sopánkodott, hogy ehetetlen volt a kaja, másik mondta, hogy fáztak. Már kétségbe voltam esve, hogy a kierőszakolt táborozásból hogy fog az én fiam hazaérni.
Már teljessé vált a félelmem, mikor bekanyarodott a busz, és kezdtek leszállni a gyerekek. Peti fülig érő szájjal, tőle szokatlan beszédességgel szállt le: Anya szuper volt, isteni volt a kaja, az ellátás...
Ó hány éve már ennek, és még mindig emlékszem rá. De jó is volt.
Az igazi elszakadás traumája mégis csak néhány évvel később jött el: Peti érettségizett, és mentem elé, mert hát ekkora stresszt nehéz elviselni. No de aggódó szülőkre semmi szükség sem volt. Be sem engedtek az épületbe. No akkor döbbentem rá, hogy a gyerekem kirepült:)
Épp tegnap beszélgettünk Zsófival hasonló dolgokról. Mikor az apja otthagyott minket épp ő is érettségizett.
Az apja ezerszer elmondta, főleg nekem, hogy ő fizeti a gyerektartást a gyereknek, én mit adok.
Hát például tegnap is, esőben mentem vele az ügyeletre, megvettem a gyógyszert, amit felírt az orvos. És akármikor, ha tudtam ott voltam, számíthatott rám.
Igen, rendszeresen pénzt nem adtam, csak biztosítottam az otthont, a támaszt, és bizony sokszor ez pénzben is mérhető volt. Igaz nem havi összeget, de lehet, ha a pénz időértékét is figyelembe vennénk, lehet több is jönne ki a gyerektartásnál. Pedig nekem sokkal kevesebb volt a jövedelmem, és sokkal több teher várt rám.
Ó igen, ma egyedül nem, azaz együtt mentünk, elintézhette a dolgát, addig altattam Benit. Édes kicsi unokám megismert. Mosolygott rám. Engedte, hogy altassam, hogy velem legyen, még az anyja a hivatalban volt.
Csak aztán hagytam őket magukra.
Mert mennem kell.
No ma kiderül vannak-e csodák
