Évek óta lógok a társkereső oldalakon.
Eleinte hittem benne. Remek ötletnek tartottam, hiszen sok magányos, egyedülálló ember találkozhat. Ez is egy lehetőség.
Aztán szembesültem a naivitásommal. Meg a korommal, nem éppen divatos adottságaimmal.
Rájöttem, hogy a férfiak zömének tulajdonképpen nincs is kedve ismerkedni. Vagy saját magát fényezi, és azzal van elfoglalva. Közel a 60-hoz még fiatal bombázóról álmodik, és el is hiszi, hogy a cicababa majd önmagáért fogja szeretni. Vagy eltartót, háztartásvezetőt keresnek. Persze azt is úgy, hogy legyen bombázó, gazdag, és jó háziasszony egyben.
No és roppant elkényeztetettek. Rengeteg egyedülálló nő van, így megfordult a világ, a nők udvarolnak, bókolnak a pasiknak. Ők meg csak török pasa módjára válogatnak, szemezgetnek közöttük.
Igen, már jó ideje nem hiszek benne. Ahonnan tudtam töröltem is magam. Néha be be nézek. Beleolvasok a reglapokba és arra gondolok, ebből most mennyi az igazság?
Ma levelet kaptam.
Az van az oldalon, amiket kerestem mindig is. És a levél i olyan, amilyet írnék talán magamnak. Mégsem vagyok boldog. Semmi kedvem sincs válaszolni.
Lehet, hogy nincs is igazán kedvem ismerkedni? Lehet magam sem vagyok nyitott egy normális kapcsolatra? Lehet nem onnan szeretném a párom?
Egyáltalán ki vagyok én, és mit is akarok a világtól? Milyen társat szeretnék? Egyáltalán az én jól felépített kis életembe fér egy társ?
