Azt mondják hullámzom. Igen, ez így is van. Örök optimizmussal próbálok akkor is hinni, amikor már reménytelen a dolog. Különösen mióta Gyurit ismerem. Boldog akartam lenni minden áron, és bizonygatni minden jó lépését, hogy szeret engem, ragaszkodik hozzám. Most mégis be kell látnom, nem így van. Már hiába minden, magam előtt sem tudok mentséget, el kell engednem. El kell fogadnom, hogy kizsebelt. Ó nem az anyagi fáj, az pótolható, lesz munkám, minden kialakul. A másik a lelkem, az abban okozott kár a jelentősebb. Elvitte a hitem, az önbizalmam, a lendületem.

Talpra fogok állni, tudom. Csak egyenlőre nem leszek még kiegyensúlyozott sem, nemhogy boldog.

Igen, minden igaz, hogy van családom, vannak barátaim, van munkám, amit szeretek. Igen, elégnek kell lennie. Mégis jobban örülnék, ha itt teremne egy jótündér, és helyrehozná a dolgokat. De valóban ezt szeretném? Már túl sok volt a rossz, már nem hinném el, már nem is tudnám magam elengedni.

Eddig úgy éreztem, nem baj semmi, csak kerüljön elő, csak öleljen át. Most először érzem úgy, hogy nem esne jól találkozni vele. Lehet végre kitettem a pontot?