Sokadik napja egyedül.
Próbáltam kommunikálni, megőrjít ez a hallgatás, de nem megy.
Mindegy. Már tudnék reális lenni.
Semmi szükség sincs rá. Megalázó.
Ok, ok, tudom, hogy túl leszek rajta, meg hogy erős vagyok, meg minden más. Az eszem pontosan tudja is, csak az ember szíve nem mindig az esze szerint működik.
Tegnap moziban voltam egyedül. Jó volt nagyon is. Máskor is el fogok jönni, egyáltalán menni fogok minden felé. Nem lehet begubózni. Ha egyedül sétálok, akkor is süt a nap, a kirakatok is épp oly érdekesek.
Lassan jön a karácsonyi készülődés, lesz dolgom elég. No meg majd csak keresek elfoglaltságokat.
Most viszont még csak kesergek.
Olvastam egy mondást, rohadtul igaz: Ha valaminek meg kell történni, akkor is megfog, ha nagyon nem akarjuk, és ha valaminek nem kell, akkor sem fog, ha bármennyire is sóvárgunk utána.
Hát így van ez.
Nekem ez a sorsom, hogy egyedül rójam az utam, adjak, amikor és amennyit csak bírok, aztán álljak odébb, mert nekem nem igen jár viszonzás.
Hát el kell végre fogadni, megemésztenni. Kevésbé erőlködni.
