Ó tegnap lemondták a ma délelőtti órámat. Hát csak azt éreztem, hogy szabad lettem kicsit.
Már ideje volt.
A társtulajdonos (a volt férjem) írt, talán elismeri a felújítás szükségességét, igaz hozzájárulni legkorábban jövő ősszel tudna, de hát addig szétázna a ház. Egyébként se lehetne novemberben tetőcsrébe fogni.
Szóval maradtam magam a problémára. No nem olyan szörnyűséges ez, csak azt nehéz elfogadni, hogy már megint arra fogok keresni, azért fogok élni, hogy fenntartsam a házat, hogy aztán, mikor eladásra kerül a sor, ha megélem egyáltalán, akkor is ellehetetlenüljek. Közben a másik fél éli az életét, bejárja többedszer is Európát.
Rohadt dolog ez a válás. Nem túl szépen szállt ki a kapcsolatunkból, és itthagyott minden problémát, gondot. Irígy vagyok, mert ő kényelmesen él, mindene megvan.
Igen a gyerekek már nagyok voltak. Csak az életkezdés problémáival kellett szembenézniük. Adtam hát, amit csak tudtam. Erőmön felül.
Mostanában jutottam odáig, hogy még a fogam, a kocsicsere, aztán akár normálisan is lehet élni.
Még jó, hogy a fogam már le nem mondható.
A kocsit is meg kell oldani legkésőbb jövőre, hiszen nekem munkaeszköz.
A normális élet meg eltolódik kicsit. Majd egyszercsak...
