Jó régen írtam.

Itt voltak Petiék.

Janka mmint mindig boldogan szaladt be. Megtalálta a játékokat, a megszokott elfoglaltságait. Szeretem, mikor betelepszik az ölembe és játszunk a számítógépen, vagy előszedi a memóriakártyát és hív: Tünde nagyi most te jössz.

Új arcát is megismertem. Mesélt, vagy inkább csibészesen pletykált. Aztán este hozzámbújt. Örült, hogy betakargatom, hogy megszeretgetem.

De jó is lett volna, ha lassabban telik az idő.

Ambrus nem szeret itt lenni. Nem találja a helyét, nem talál játékokat. Neki az ajtók a legérdekesebbek az autók után. Órákig képes ki be csukni egy egy ajtót. Az autóknál meg a legfontosabb szempont, hogyan adnak hangot.

Rendkívüli zenei érzéke van.

Még a babanyelve is utánozza az értelmes beszéd hanglejtését.

Már van egy-egy szó, amit tisztán kimond. Úgy érzem a beszéddel is úgy van, mint sok mindennel, hogy nincs türelme hozzá. Jól érzi magát a maga babanyelv világában.

A ház viszont felfordult. Minden elmozdult a helyéről. Peti ugyan kicsit pakolt, mégis elég zilált maradt a kép.

Persze a felső szint rám vár. Hát várhat még.

Nagyon sok dolgom van. Befejeztem a kötések jó részét. Becsomagoltam, amit föltétlen kellett. Még a végén elkészülök mindennel.

Bárcsak ne lenne annyi munka benn. Vagy legalább a nap állna néhány órával többől.