Könnyed vígjátékot vártam, de valami egészen mást kaptam. Gyönyörű film volt. 

Meryl Streep és Tommy Lee Jones egy idős házaspárt játszott, akik megkoptak, és már nem egészen úgy élnek, ahogyan tehetnék. Az első probléma akkor kezdődött, mikor kényelmesebb volt külön hálószobában aludni, aztán már szinte észrevétlen út vezetett addig, hogy egymásra sem néztek, nemhogy egymáshoz értek volna. 

A nő megelégelte, és megpróbált változtatni, így bejelentkezett egy intenzív kurzusra, ahol bár megpróbálták, de nem sikerült.

Már úgy tűnik képtelenek a régi módon élni, csak hát szakítani sem egyszerű, mikor a férj hatalmas lépésre szánja el magát és rendeződnek a dolgok.

Azt hiszem a probléma él, mert a mellettem ülő hölgy szemében is könny csillogott, mikor feloltották a villanyt, és az egész nézőtér elcsendesedett.

Bele gondoltam, hogy bár a házasságról volt szó, a sok éves kapcsolatról, de milyen igazak ezek a problémák az idősöső emberek kapcsolataira is. Mennyi keserűséget kerülhetnénk el, ha el tudnánk magunkat fogadni öregnek, nehezebben mozgónak. Ha el tudnánk hinni, hogy a problémáink nem csak abból adódhatnak, hogy nem tetszünk a párunknak, hogy az nem kíván minket.

Sőt azt hiszem a sok éve házasoknak sokkal könnyebb megoldásokat találni, hiszen ők látják azt a fiatal lányt, fiút is, akik valóban vonzóak, szexisek voltak valamikor.

Ők emlékezhetnek. Igaz nagy bátorság, emberség kell hozzá, hogy megpróbáljuk megtenni azt a lépést, amíg nem késő, amíg a társunk mellettünk áll.

Azt hiszem nem jókor néztem meg ezt a filmet. Fájt. Bár nem is tudom mi és miért.