Marci egy nagyon szimpatikus, kedves gyerek. Sportoló, így magántanuló. Nem sikerült neki egyedül megbirkóznia az üzleti gazdaságtannal, így pótvizsgáznia kell, így került hozzám.
Tehetséges, okos srác. Mégis erősen aggódok. Hiszen nincs csodatölcsérem, amivel beletölthetném a tudományt a fejébe. Mondtam is neki, mire nevetve mondta: milyen kár.
Néha a szülők elfelejtik, hogy a kitartás, a szorgalom kevés az élet egyetlen területén. Hogy aki sportol versenyszerűen, attól még többet vár el az élet.
A dicséret, jó jegy elvárása hamar megszületetik egy gyerekben, aztán úgy éli meg a kudarcot, hogy a tanár a hibás, mert nem volt rá tekintettel. Az meg sem fordul a fejében, hogy neki kéne tekintettel lenni. Nem is a tanárra, annak elvárására, hanem a tudásra kéne éhesnek lenni.
Emlékszem, hogy az osztályomba is járt egy vizilabdás srác. Talán nem volt olyan tehetséges, vagy a szülők egyszerűen ésszerűbben gondolkodtak, és nem volt magántanuló. Emlékszem jött ő is panaszkodni, hogy nehéz összeegyeztetni a napi edzéseket a tanulással. Emlékszem azt mondtam neki, hogy a sport sajnos elmúlhat, mint az ifjúság, és ha nincs mellette tudás, szakma, akkor lehet üres marad az élet. Illetve csak egy csomó elszalasztott lehetőség marad.
Megértette.
Emlékszem, mikor véletlenül meghallottam, hogy tovább is adta. Azóta főiskolát végzett, szakmája van, és vizilabdázik.
Tegnap próbáltam Marcit is "beoltani". Nyerne, ha elfogadná.
Nem várok tőle sokat, csak azt, hogy amit megbeszélünk, azt tanulja is meg. Hogy lehessen rá építeni. Hogy ne a kifogásokat keresse.
Lehet túl magasak az elvárásaim, hiszen már az is nagy dolog, hogy érdeklődik, hogy értelmes kérdéseket tesz fel. Hogy megpróbál velem gondolkodni.
Ha hagyná, ha tovább járna, lehet meg is szerettetném vele, lehet el tudnám érni, hogy élvezze is, amit csinál. Hogy ne csak egy fölösleges nyűg legyen a tanulás
