Újra itthon vagyok.

Voltam egy iskolában megbeszélésen: tetszik, amit mondtak. Megfontolt, és komoly. Úgy tűnik, elfogadnak. Arra gondoltam, hogy talán eljön az idő, mikor Pesten is lesz nevem. Mikor garanciát fog jelenteni, hogy én tartok egy tanfolyami részt.

Tegnap megvolt a keresztelő. Dél körül értem Zsófihoz. Ebéddel várt. Hamarosan megérkezett egy barátja. Aztán egy másik. Helyesek, fiatalok, megdöbbentett, és nem kicsit esett jól, hogy milyen szeretettel vettek körül. Nem voltam egyedül.

Ebben a templomban még nem jártam. Egyszerű, mégis nagyon szép. Többen keresztelkedtek. 2 évig jártak egy csoportba előbb. Azt hiszem nagyon sokat kaptak egymástól, a vezetőiktől: emberséget, szeretetet. Ahogy fogadtak, csak az jutott eszembe, hogy jó lehet(ett) közéjük tartozni. Örülök, hogy jó helyen tudhatom a lányom, hogy ilyen emberek között élhet, hogy őt is így elfogadják.

Megérkezett a fiam is az unokámmal.

Janka elég jól tűrte a misét, és alig várta, hogy bevasalja az ajándékot, és mehessen Zsófihoz. Tetszett a nyuszi. Jól esett a gyerek öröme. Egy kislány, akinek annyi drágábbnál drágább játéka van, hogy már nem igen tudja mit is szeretne, mert mindene megvan, boldogan szorongatott egy nem egészen tökéletes hungarocell tojásokból készült nyuszit.

Aztán azon kaptam magam, hogy mint mindig az életben: Peti letolt, hogy a padsor másik végén kellett volna helyet foglalni, mert akkor a menyem is oda tudott volna jönni a kicsivel. Mellesleg tőle is kaptam egy fáradt, de kedves mosolyt. Szerintem nem igen tudta, ki is az az asszony, aki őt próbálná szeretni, de talán megérezte a szeretetet és elmosolyodott.

Szóval ott találtam magam a csomagokkal egyedül. Úgy éreztem ez olyan, mint mindig is volt. Nem sokáig. Zsófi észrevette, és segített feloldani a helyzetet, és jól esett, hogy újabb és újabb embereknek mutatott be, és egyszerre már részese lehettem a beszélgetéseknek.

Jó későn indultunk haza. Esett, persze sötét volt.

Hogy a történetből kimaradt néhány óra? Hát igen. Jó volt, pihentető, szívet melengető.

Igen, a boldogság sokféle.

Van, hogy az ember szeret valakit, mindennél jobban, és annak nem kell. Mégis boldog, ha bármiről úgy érezheti, hogy a közelébe lehet, hogy csak morzsákat is kap TŐLE.

Van, hogy az ember csak élvezi, hogy szeretik, és elnengedi magát, élvezi, hogy nincs egyedül. Megpróbálja viszonozni, amit kap.

Talán természetes, hogy ilyenkor olyan könnyen teleszalad a szeme könnyel, és milyen jó, hogy a másik semmit sem kérdez, pedig egészen biztosan észreveszi. Csak feltörli, és újabb mosolyt csal az arcára. Azon kapja magát, hogy boldog.

Talán szép lassan fogynak majd a könnyek.