A kollégám rokkantnyugdíjas volt. Ő is azok közé tartozott, akinek felülvizsgálták a jogosultságát, és nagy hirtelen egészségesnek nyilvánították. (Szívinfarktusa volt úgy lett rokkantnyugdíjas.) Elvesztette minden jövedelmét hát. Csak az maradt, amit a munkájáért kapott részmunkaidőben. Azt hiszem sokat tudna mesélni, hogyan lehet megélni 47 ezer Ft-ból.
Ma telefonált, hogy kórházban van, szívinfarktussal. Reményekre ad okot, hogy ő beszélt, talán nem akkora a baj, talán felépül.
Szóval akkor hol az az egészség?! Tudom, hogy nagyon sok ember élt, él vissza a rokkantsággal, de akik valóban betegek, azok védelemre szorulnak.
Sokáig nem ismertem az életnek ezt az oldalát, de megismertem egy nagyszerű embert. Ő paralizisből adódóan lett makóhoz kötött 100%-os rokkant. A feje, a keze épp volt. Volt/van benne tehetség, munkaszeretet. Nem dolgozhatott, mert elvesztette volna a rokkantnyugdíját. Tétlenségre szegénységre let kárhoztatva, mikor épp elég baj volt neki a betegsége is.
A barátnőm is paralizises. Ő szerencsére csak most, ahogy öregszik szorul egyre jobban támaszra. Ő dolgozott, dolgozik. Szeretem, mert igazán jó humorú, szeretetre méltó ember.
Volt egy fiú az iskolánkban. Még 9.-es volt, mikor fel akart ugrani a mozgó vonatra, és a lábaival fizetett a felelőtlenségéért. Az osztálytársai segítették, hogy fel tudjon menni az osztályba, hogy közöttük élje az életét. Akkoriban nem is gondoltam végig mekkora dolog is ez az iskolától, az osztálytól.
Bőszített ez a nagy felülvizsgálatok ideje, hiszen a rokkantak többségének szüksége van a többlet juttatásra. Így is rettenetes hátránnyal küzdenek a munkahelyeken, ha egyáltalán dolgozhatnak.
Helyesnek tartom a rechabilitácós hozzájárulás intézményét, de az így befolyt összegnek a sérült emberekhez kéne kerülni. Hogy emberi életet élhessenek.
De valahogy nem így történnek a dolgok. Nem tudni, de lehet ez az ember sem lett volna beteg, ha legalább a hétköznapjai kicsit biztosabbak lettek volna.
Nem biztos, hogy rajtuk kéne spórolni.