Zsombor egy egri kisfiú. A rokonát is jól ismerem. Megérdemli, rendes emberek.
Mi zavar?
Az első felháborodásom akkor született, mikor Danikának gyűjtöttünk. Igaz, neki nem pénzre, hanem kupakokra volt szüksége.
Micsoda aljas dolog, hogy egy kisgyerek élete attól függ, hány kiló kupakot tud összetarhálni a családja.
De ma már nem is kupakokat, hanem egyenesen pénzt gyűjtünk. Már nem elég a sütivásár, meg ezer fölösleges dolog.
Ma Zsomborért, Tegnap Zentéért, de holnap kitudja kiért.
Minden beteg gyerek befér a sorba? Egyáltalán miféle világot élünk? Az öregeket nem tudjuk ellátni. A szociális háló csak mese. A dolgozó emberek több mint fele soha sem lesz nyugdíjas, mert előbb fog meghalni.
Körülöttem is halnak meg a közvetlen ismerőseim. Ki tudja én mikor következem.
Talán tegnap mesélte a kolléganőm, hogy öngyilkos lett egy fiatal srác. Azt hinnénk előtte az élet, de ebben az embertelen világban a fiatalok is egyre kegyetlenebbek. Komoly lelki terrort alkalmaznak. Mondjuk gyengék lettek, pedig lehet csak túl nagy a nyomás, kevés a tolerancia, nincsenek barátok, csak haverok, futó kapcsolatok. Az érdekek pótolják az érzelmeket.
Most pedig azzal szembesülök, hogy a gyerekeknek sem jut segítség. Olyan ez, mint régen, a betegeket kiveti magából a társadalom. Nem ad esélyt, hogy mi lenne ha legyőzhetné a gyilkos kórt.
Stadionok épülnek, milliárdos költekezésről beszélnek, Külföldön támogatnak nyugdíjasokat, iskolákat, ki tudja kiket, és miért, a nagybeteg gyerekeinknek meg dobjuk össze mi a pénzt.
Fáj ez az egész. A barátnőm paralízises volt. Akkor kapta, amikor már nagyon kevesen. A szülei mindent elkövettek, hogy ember legyen belőle. Szuper nő. Olyan életvidám, szeretetre méltó, mint kevés egészséges. Igen, engem is leköröz.
Szerette volna, ha a beteg lábát nyújtották volna, hogy ne bicegjen annyira.
Oroszországban vállalták volna a műtétet. Akkor az állam, akkor támogatta volna az eljárást, ha itthon egyetlen klinika sem vállalta volna. Sajnos nem így történt. A pécsiek jó kísérleti lehetőséget láttak benne. Kiderült képtelenek segíteni. A rossz láb nyújtása helyett, az egészségeset szerették volna rövidíteni bizonytalan kimenettel. Meg is sértődtek az elutasításon.
Amikor ezekről a beteg gyerekekről olvasok, mindig ő jut eszembe.
Igazságtalanság ez az egész.
Mielőtt szívtelennek tűnnék elmondom, hogy karácsonyra valami gyerekotthonnak gyűjtöttek csokit. Igen, én is vittem, adtam, szívesen.
Ahogyan gyűjtöttem kupakokat is bőven.
De úgy érzem ennyi, és nem több. Nem tudom megmenteni az összes beteget, és nem is hiszem, hogy ez a mi feladatunk lenne.
