Azt hiszem végre megtaláltam önmagam.
Attila lebetegedett, és lemondta a találkozót. Először azt hittem ez nagyon rossz hatással lesz rám, hiszen jó vele, olyankor pihenek, kikapcsolódok igazán.
Itthon ez bizony jóval nehezebb. Anya sokszor rosszul közelít felém. Azt hiszi gyerek vagyok, aki a babái mellől igazán segíthet kicsit. No igen, a gyerek idejét, játékát is tiszteletben kellene tartani.
Főztünk is. Alig enged a tűzhelyhez, a mosogatóhoz. Ha így folytatjuk kisajátítja a konyhát. Már úgy is emlegeti: az én konyhám.
Mindegy, kényelmes és szép. Holnap pedig már megint főzni fogok.
Tegnap szinte sírva mondtam neki: Értsd meg, hogy nem ehetem meg a nokedlit. Nem akarok inzulinos lenni.
Estig kitartott. Talán még ma is.
Most mégis jól esett itthon lenni.
Attila is megjelent. Hozott sült krumplit. Jól esett látni.
Szóval összefoglalva:
Nem tartozom senkihez sem. Lehet nem is szeretnék.
Megvan mindenem, amire szükségem van
Hogy szép vagyok-e? Már nem érdekel. Az én koromban már igazán nem számít.
Az biztos, hogy van kisugárzásom, hogy igenis képes vagyok vonzani.
Igen, erős vagyok. Azt gondolom elég okos is. Bár az utóbbinak is egyre kisebb a jelentősége.
Igen, sajnos még mindig vágyom egy társra, aki mellett minden nap felébredhetek, akit kerülgethetek, akivel moroghatok is. De már nem minden áron.
Irigylem azokat, akik együtt öregedtek meg. Már nekem sem sok van az öregségig. Szokom a gondolatot, hogy egyedül maradok.
Hogy mit érzek a volt férjem iránt? Lezártam. Pedig egyedül ő lehetett volna az életem tanúja.
Ó nem soká hívni fog Attila.
