Azt hiszem ez olyan mély seb, hogy talán leírnom, kiírnom sem szabad.
Ki tudja, talán nem is így lesz. Nem is lehet, mert ez igazán embertelen, ez olyan mértékű gyalázat, amit jóvátenni soha sem lehet.
Valaki a szülői mivoltomat szeretné sárba taposni.
Köszönetet kérni a lányomtól azért, mert tönkre tették a legszebb éveit. Mikor másnak csak a tanuláson, az életen járt az agya, neki dolgoznia kellett, hogy eltartsa magát. No és nézni, hogy az anyja milyen nehezen áll talpra, segíteni, pedig ő is segítségre szorult.
Valaki, aki vendégnek jön, pedig neki is lennének kötelezettségei, még feltételeket szab. Valahol ezzel is éreztetve, hogy én vagyok a kiszolgáló személyzet, aki dolgozik, fizet, aztán menjen a fenébe.
Nem, csak azt tudtam, hogy a lányom gyerekkori vágyai foszlanak ketté, segíteni akartam, és csak véletlen a beszélgetés során bukott ki, amit úgy szeretett volna elhallgatni.
Hát csak bízom benne, hogy félreértés. Ha nem úgy is világgá kiáltom, mert fáj, és mert ez annyira embertelen.
Már tudom, hogy jó anya voltam mindig is. Tudom, hogy nagyon sok olyan dolgot adtam, ami pénzzel nem mérhető. Tudom, ha mérlegre tennénk ki mit adott a gyerekeinek az én oldalam magasra húzná a másik oldalt, mert jóval nehezebbnek bizonyulna.
Nem is értem hogyan szerethettem, azt sem miért is ragaszkodom a lelkem mélyén hozzá. Miért viselem az utolsó mondatának emlékét olyan fájdalmasan:
Ne keress senkit, mert úgy sem kellesz senkinek sem.
Lehet igaza volt. Lehet semmit sem érek mint nő. De hiszem, hogy anyaként helyt álltam. Nem hiszem, hogy félre kellene, lehetne állítani.
