Félek rossz nap lesz ez is. Ismét kopogtat a magány. Kergetni kéne, de a mai nap is csak a munkáról fog szólni.
Még a kötésnek sem örülök, mert nem a minta, az alakuló holmi öröme árad belőle, hanem az elzárkózás, a csöndes magány.
Megyek még visszabújok kicsit a kedvenc gyapjútakaróm alá. Talán nem csak a testemet melegíti fel.
Úgy érzem egy kő van a szívem helyén.
Pedig élni szeretnék még. Nő szeretnék lenni. Persze ez egy megfelelő férfi nélkül lehetetlen.
Létezik ilyen?
Ui: Amikor az ember boldog, nehéz írni róla, mert fél, hogy elszáll, hogy megszűnik a ritka pillanat. De amikor az ember igazán boldogtalan, akkor sem tud írni. Úgy fájnak a gondolatok, hogy jó lenne távol tartani, meg se fogalmazni.
