Pénteken bármennyire is siettem nem sikerült odaérnem az elejére. Pedig meg akartam hallgatni.

A múlt évben nagyon szorítottam, hogy ő nyerje a Dalt. Nekem nagyon tetszett. Először a kocsiban hallottam vezetés közben. Rossz tulajdonságom, hogy sem az előadókat, sem a szám címét sem jegyzem meg, egyszerűen csak élvezem a zenét. Ez különösen vezetés közben van így. Azt hiszem, ha aktívan akarok pihenni, akkor egyszerűen csak vezetnem kell, és egy jó zene kell hozzá.

Szóval felkaptam a fejem, és vártam, hiszen 1-1 dalt ismételgetnek rendesen. Aztán hallottam magyarul, és lassan tudatosodott bennem, hogy ez a versenybeli szám.

Az idén kevésbé tetszett. Talán azért, mert hiányzott belőle a könnyedség. 

Szóval nagyon kíváncsi voltam a srácra. Meglepődtem. Egy kedves kicsit feszengő kisfiú énekelt. 

Nekem tetszett. Jól esett, hogy nincs elszállva magától, és hogy látszott valóban szeret énekelni. 

Máté Péter jutott róla eszembe. Soha sem fogom elfelejteni. Leült a zongorához, és megszűnt körülötte minden. Zenélt. Egyszerűen rászóltak, hogy rég lejárt az ideje, hagyja már abba. Azóta is sajnálom.

Ez a srác is felajánlotta, hogy énekel még a fel nem oszló tömegnek. Sajnálom, hogy nem tette tovább. Gondolom nem volt előkészítve több szám. Lehet maga sem hitte, hogy sikere lesz.

Remélem még sokszor láthatom, hallgathatom. Addig is meghallgatom a kedvencemet a May Babyt, ha már pénteken lekéstem róla.