Olvastam egy gyönyörű verset. 

Egy nagyon magányos ember írta, aki valakit nagyon szerethet reménytelenül.

Jó lenne neki elmondani, hogy amíg nem képes elrakni a másikat a szíve mélyére, amíg ő él a lelkében, addig bizony nem fog tudni békét sem találni, nemhogy boldogságot.

Közben pedig csak fájdalmat fog okozni mindazoknak, akik őt megszeretik.

Miért van az, hogy a fájdalom, a keserűség olyan sok szépet hoz ki az emberekből. No és miközben szenvednek kegyetlenül elmennek a gyöngyeik mellett. A könnyes szemük nem látja meg őket.