Valakinek írtam, de magamat sem árt emlékeztetni:

Ha valamit elveszítesz, bármennyire fáj is, még megtalálhatod. De amit feladsz, az már soha sem lehet a tied.

Tegnap valaki felemlegette a gyöngyös mondásom: életünk minden boldog pillanata egy gyöngyszem, csak akkor lehetünk boldogok, ha képesek vagyunk ezeket a gyöngyöket észrevenni és összegyűjteni. Igen, meg szoktam kérdezni: a Te gyöngysorod milyen hosszú. Valaki azt kérdezte, hogy mit kell tenni, ha elszakad a gyöngysor, és szétgurulnak a gyöngyök. Jogos: hát akkor össze kell szedni, amit csak lehet, Megőrizni minden szép perc emlékét, és lehet újrafűzni a láncot.

No most azt akartam írni, hogy soha semmit sem adok fel, de ez így nem igaz. Bizony sokszor nagyon is el tudok keseredni. Olyan kilátástalannak tudnak tűnni a dolgok. De mindig kisüt a nap.

Valaki azt mondta: Neked csak megszületni volt nehéz. Igen, nézhetjük így is, mert hiszem, hogy mindig lesz valahogy. Mert mindig ki fog alakulni, meg fog oldódni, túl fogom élni. Mert akarom.

Most is elsírtam már minden könnyemet. Juhász Gyula verse jár a fejemben.

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Persze Ő nem Anna, nem is szőke és a szeme sem kék, de nem is ez a lényeg