Beteg vagyok.
Először úgy tűnt az allergiám. Ömlött az orromból valami vízszerű váladék. A szememből is folyt a könny.
Aztán a helyzet romlott. Szombat délután már stabilan fulladtam. Bizony, ha lett volna kocsim elmentem volna az orvoshoz.
Aztán jobban lettem. Ó még köhögök, és szakad rólam a víz, a szemem már nem is idegesít, de az a nyomás a mellkasomban, amitől olyan nehézzé vált levegőt venni feloldódott. Szóval megmaradok.
Azt hiszem erős szeretethiányom van. Itthon anya maximálisan kiszolgál. De nekem nem erre van szükségem.
A gyerekeim is napi kapcsolatot tartanak velem. Vasárnap hozzájuk készülök. De most ez sem az igazi.
Mire várok, mit is akarok hát?
Azt hiszem a régi életemet szeretném. Mer bár hazugságban éltem, folyamatosan csaltak, becsaptak, mégis volt családom. Nem voltam magányos.
Ó igen, már megint itt tartok. Pedig már nem elégszem meg akárkivel. Már nem mindegy ki közeledne hozzám. Tanulok nemet mondani.
Még a géptől is távolságot tartok. Mostanában filmet nézek és kötök. Igen, ez nem épp társkereső elfoglaltság. De hasznos és örömöt okoz.
A fiam szerint a vágy egyszer elmúlik. Nem tudom. Azt már érzem, hogy vannak helyzetek, mint most is, amikor magamnak is terhére vagyok, amikor épp ezért örülök, hogy nincs mellettem senki sem. Senkit sem zavar a horkolásom, a köhögésem, fuldoklásom, vagy hogy éjjel is fel kell kelnem. De ettől még a vágy megmaradt, a hiány is kínzó.
Ja és gyűlölöm az egyedülálló vénasszonyokat. Talán mert én is az leszek. És már előre gyűlölöm önmagam.
Mosolygok.
De senki sem állít meg, néz a szemembe, és ölel át, hogy érezhessem a közelségét, hogy elűzze a bánatom.
