Hétfőn kezdődött. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem féltem. Nehezemre esett az indulás, az út.
Ági várt az állomáson. Megszépült ez a lány:) Kedvesen, mosolygósan állt a peronon. Alig ismert meg.
Persze, hogy vitte a bőröndöm, így csak fele maradt a cipelni valónak.
Közel van, mondja a pesti, és ez jó pár lépést, lépcsőt, le-fel szállást jelent.
Másnapra izomlázam lett.
Már este átmentem Zsófiékhoz, megnézni az unokám. Sírós. Pedig olyan édes kicsi fiú. Nagyon formás, és olyan értelmesen nézelődik a kicsike, barna szemeivel.
Szóval másnap sikerült időben megérkeznem. Vártak. Szeretettel, bizalommal. Jól esett a légkör. Lassan dolgozni is elkezdtem. Úgy érzem menni fog.
Szeretni fogom.
Gyakorlatilag minden nap láttam az unokámat. Átölelhettem, érezhettem a szuszogását.
Talán segítettem is a lányomnak. Elmosogattam, egyszer vacsit is csináltam, no csak torma krémmel töltött sonkát. Meg persze odaadtam, elvettem, amit épp kért, és beszélgettünk. Nekem óriási élményt jelentett, hogy megtehettem.
Tegnap este jöttem haza.
A cseresznyefa a virágaival várt. Itthon béke van és nyugalom. Lassan indulok megint, megyek tanítani.
De azért már nem tartozom ide. Érdekes ez, hogy csak néhány nap telt el, mégis elszakadni látszik az a kötelék.
