furcsa lesz. Nem viszem a laptopom. Holnap olyan későn érek haza, nem biztos, hogy be fogom kapcsolni a gépem. Ennyi időt már nem is tudom mikor töltöttem internet nélkül.

Félek, Félek a csalódástól, félek az újtól. Elsősorban saját magamtól. Félek, hogy nem zártam el elég jól a múltamat, hogy nem tudok nyitni, hogy nem vagyok képes a boldogságra

Azt hittem mindent le tudok írni, most meg csak keveregnek a gondolataim, és képtelen vagyok mondatokba formázni. Egyik pillanatban az utazás örömét érzem, másikban az aggodalmat, aztán csak azt, hogy eldöntöttem jó lesz ez így.

Holnap találkozom a gyerekeimmel. Zsófi megkeresztelkedik.

Ateistának neveltek. Betartottam a keresztény erkölcs minden lényeges elvét.

Először a fiam keresztelkedett. Szerelmes volt. Nem tudom hisz-e igazán. Úgy éreztem fiatalkora lázadása velem szemben. Vagy épp én neveltem ilyenné?

Aztán én keresztelkedtem meg. Tulajdonképpen azért, hogy az én ateizmusom ne legyen akadály. Nem vettem észre, hogy az igazi gát, ami áthághatatlan, egészen más.

Nem bántam meg. Sokáig jártam is a templomba. Szerettem az énekeket, a papunk okos, emberi beszédeit. A nyugalmat, békességet, amit megtaláltam. Nem lettem hívőbb. Semmit sem változtam.

Most meg a lányom keresztelkedik. Azt hiszem neki sem a vallás a legfontosabb ebben, hanem az emberi kapcsolatai. Hiszem, hogy jól döntött.