Fáradt vagyok. Nem, semmi rendkívüli, csak úgy érzem vége a napnak, ami nem volt nehéz sem.

Épp itt bambuloma netet, nézelődöm, és csörög a telefonom. Persze, az ember ilyenkor aztán igazán boldogan készül felvenni, míg keresi elképzeli ki is keresheti. Persze van egy kiemelt, egy igazi boldogság, de egye fene sok másnak is örülnék. Ismeretlen szám, nem értem pontosan honnan is keres, de már rossz érzésem van.

Számítáctehnikai képzést ajánl. Mondom, hogy köszönöm, már így 52 évesen semmi kedvem sincs hozzá, aztán belegondolok, ha nem is aktuális ma már, de mégiscsak kibernetikusként végeztem először. Persze ezt nem mondom. De a hölgy nem hagyja magát, akkor valaki más a családban? Ki is szalad rögtön a számon: itt csak a 80 éves édesanyám él, kétlem, hogy ő beiskolázható. A hölgy még mindig erőlködik: gyerekek? Sok minden átszalad az agyamon: a gyerekeim már nagyok. Szerencsére mind a kettő önálló (?!) Legalábbis nem élnek itthon.  Megvan a megfelelő szakmájuk, szeretik is. Sikeresnek mondhatom őket. Milyen jó, hogy nem kell azon gondolkodnom hol milyen képzésben vehetnének még részt. 

Aztán eszembe jut, hogy ennyire hihetetlen, hogy 2 öregasszony él egyedül? Sajnálom a nőt, hogy a munka hevében képtelen gondolkodni. Csak a potenciális hallgatót látja. Aztán az jut az eszembe, ha fiatalabb képzetlenebb lennék, ha kicsik lennének a gyerekek, vagy az unokáim nagyobbak, valyon hogyan reagálnék? Az az érzésem ez a vehemencia inkább megrémítene. Eszem ágában sem lenne akkor sem folytatni a beszélgetést.

Hol élünk mi, ahol képzők így kénytelenek keresni tanítványokat? No és legalább a telefonálás elemi szabályaira tanítanák meg azokat az embereket, akiket ezzel bíznak meg.

Ilyenkor nagyon megértem azokat, akik titkosítják a telefonszámukat 

Szóval nem tudom csalódottságomat elrejteni, bánatomban elmegyek úszni. Ma igazán szép idő van, nem fáj semmim sem, semmi okom sincs rá, hogy itthon maradjak.