Ó vége már a nagy magabiztosságomnak.

Tegnap felhívott a nagybátyám. Szerinte éppen csak gyilkos nem vagyok. Úgy gondolja itt kéne maradnom bármi áron és anya gondozásának szentelnem a fennmaradó életem.

No ez ugyan roppant izgalmas lenne, hiszen miből fizetném a számlákat, hamarosan elárvereznék a fejünk fölül a házat. No meg meddig bírnám. Tegnap mosogattam, persze, hogy nem volt jó. Végig tapogatta az edényeket, és miután abban nem talált hibát, így közölte, hogy túl sok vizet használok, eláztatom a falat.

De ha bármit előveszek, akkor miért pont azt, miért annyit, miért úgy. Szóval ez az egész úgy működik, ha én dolgozok megállás nélkül, és nem vagyok itthon, nem látom, nem szólok bele.

Most annyi lesz a változás, hogy nem fogok megállás nélkül dolgozni. Néha főzhetek magamnak is kávét. Igen, nem fog várni a reggeli az asztalon, és ez hiányozni is fog. Tiszta ruhám sem lesz automatikusan. De majd akkor vasalom a pulóverem, mikor nekem jól esik, és ha úgy gondolom. 

Furcsa lesz, szokatlan.

Elpanaszoltam a beszélgetést, vagy inkább prédikációt, Zsófiéknak. Ferkó mondta: hogy ilyen lehetőség, amit kaptam az élettől csak egyszer adódik, és most igen is önzőnek kell lenni, igenis magamat kell nézni, és menni kell.

Hát gyűjtöm az erőt. 

Várom már. Szeretek dolgozni. Szervezésből szoktam tanítani, hogy az ember veleszületett sajátsága a munka. Igen, én y típusú ember vagyok. 

Igaz, most a közeg is jónak ígérkezik. Ha együttműködni akarnak, és nem hibákat keresnek, akkor tudom, hogy minden rendben lesz.